Laura története 2/8

Az asszony élete a szokásos mederben folyik tovább. Hajnalban kel, fut, aztán napestig dolgozik. Összeszoruló gyomorral gondol a hétvégére, ez a legnehezebb feladat számára: tartalommal tölteni meg az ürességtől kongó két napot. Irigykedve nézi a Városligetben sétáló párokat, a gyerekekről meg inkább el is kapja a tekintetét. Minek fájdítsa a szívét. A „kártyás” férfit több-kevesebb sikerrel szintén sikerül kivernie a fejéből. Utólag visszagondolva a talákozásukra nem is érti, mi történt akkor vele, hogyan lehetett rá akkora hatással. „Hiszen nem is az esetem” – gondolja magában. „Túl nyúlánk… És úgy volt felöltözve, mint aki hegymászásra készül. Különben is: hosszú hajú! Még ha összefogva hordja a tarkóján: akkor is. Micsoda viselet ez…” De hiába győzködi magát, az első benyomástól, hogy ez az ember egyszerűen SZIMPATIKUS, nem tud szabadulni, bármennyire igyekszik is. A találkozás óta eltelt tizenegy nap alatt valami korábban nem tapasztalt  elégedetlenséget érez: már nem elégíti úgy ki a munka, a sport, mint korábban, és a lakása is sokkal üresebbnek tűnik azóta. Ezért is mond habozás nélkül igent, mikor barátnője szombat délutánra moziba hívja.

Katrin délelőtt csörgött rá – Laura éppen akkor végzett a szaunázással – és lelkesen fecsegett a kiválasztott filmről, meg az új „gurujáról”. „Irtó helyes fazon, majd meglátod! Elképesztő energiája van, legalább hétszázas tudatossági szintről csatornáz, meg kell ismerned neked is! Egy kávézót működtet az Epres téren, az a neve, hogy Planéta, klassz hely, mondhatom! Ráadásul nagyon jó arcok járnak oda, nem az átlag spirik, hanem tényleg értelmes emberek. Van kedved eljönni velem oda mozi után, ugye?! Rád is rád fér egy kis kikapcsolódás, teljesen megkukulsz már a sok munkától! Eszünk egy finom sütit, beszélgetünk, meglátod, milyen jó lesz! Rengeteg mesélnivalóm van! Mióta Stefánhoz járok, ÓRIÁSI változások vannak az életemben! Akkor háromkor, rendben? Laura, ugye nem mondasz nemet?!”

Laura nem mondott nemet. Ismerte Katrint, és tulajdonképpen szerette is, amiért ennyire tud lelkesedni dolgokért. Magában kicsit felelőtlennek és naivnak tartotta a harminckét éves kutyaoktatónőt, de ezt a véleményét megtartotta magának. Megelégedett azzal, hogy a fontosabb döntések előtt – amikor Katrin úgyis felhívta – igyekezett a józan eszére hatni, és nem egyszer pont ezzel segített neki a legtöbbet. Jól kiegészítették egymást. Laura volt kettőjük közül az „ész”, Katrin a túláradó „érzelem”. Ennek köszönhetően nagykanállal ette a férfiakat is, amin Laura hol megbotránkozott, hol irigykedett, de legtöbbször csak elnézően mosolygott. Most is valami ilyen nagy fellángolást érzett az új „guru” kapcsán.

A mozi mindkettejüknek jót tett. Szerelmes amerikai vígjátékot néztek, amiben rengeteg volt a csűr-csavar, jól megválasztottak a karakterek, sok a poén, és a vége happy end. Még Laurának is sikerült kikapcsolódnia, ezért most remek hangulatban sétálnak az Epres tér felé, élvezik a kora nyár késő délutáni melegét. Errefelé sok turista jár, emiatt ők is kicsit annak érzik magukat: Katrin viccből még át is vált beszéd közben angolra, ezen aztán remekül szórakoznak.

A térre érve a kutyaokatatónő egy frissen nyílt hely felé mutat.

– Az ott a Planéta, látod?

Laura látja. Korábban gyakran járt abba az antikváriumba vásárolni, aminek a helyén most a kávézó nyílt. Visszaemlékszik, mennyire szerette a könyvek illatát, a bolt csöndjét. Aztán egyszer csak bezárt a hely, meghalt a bácsi, aki a boltot vitte – úgy hírlett – utód nélkül. A nő most idegenkedve nézi az átalakítást. Az utcafrontra néző, fából és üvegből készült régi kirakatot meghagyták, viszont szépen felújították. A fát az eredeti barnára pácolták, a kirakatok ragyognak. Előtte, a bejárat két oldalán egy-egy fehér kovácsoltvas asztal, székekkel. A címeren, melyen korábban egy könyv függött, most egy fém földbolygó himbálózik, rajta a földrészek – különös módon – mandalaszerűen vannak kifestve. „Tulajdonképpen nem is rossz” – állapítja meg magában. Pillantása aztán a hely bejáratában álló két alakra esik, és amint a szemben állóban felismeri a „kártyás” férfit, felnyög.

– Jaj, ne…

– Mi az? Mi van veled? – néz rá Katrin értetlenül. – Nem tetszik a Planéta?

Pillantását Lauráról újra a kávézó felé fordítja. Arcán széles mosoly terül el, és lendületesen integetni kezd.

– Stefán!… Helló! – köszön oda már jó messziről.

A szemben álló férfi is szélesen elmosolyodik, és hasonlóan lelkes mozdulatokkal viszonozza az üdvözlést. Laura eközben legszívesebben köddé válna. Homályosan az az érzés keríti hatalmába, mintha valahogy belekerült volna az imént látott film forgatókönyvébe. Ekkor érnek oda úticéljukhoz. Katrin mindkét férfinak puszit ad, megölelik egymást. Laurától egy zavart mosolyra futja, miközben kezet fog velük. A másik férfi Miklós néven mutatkozik be. „Mi más lenne?!” – gondolja magában Laura kissé hisztérikusan, és az érzés, hogy egy komédiába csöppent, megerősödik benne. A halántékán finoman pulzálni kezd egy ér.

Odakinn foglalnak helyet, Miklós – Katrin unszolására – velük tart. Mint kiderül, barátnője a férfit Stefán egyik önismereti képzéséről ismeri.

– Nem is annyira képzés ez, inkább beszélgetünk – ecseteli Katrin. – Tematikus napok vannak, a hétfő a párkapcsolati, én erre járok, gondolhatod – és hangosan felnevet. – Ezen kívül van a bőséggel és az egészséggel kapcsolatos program is. Jut eszembe: téged nem érdekelne? Nem akarsz eljönni? Nincs semmi kötöttség, egyszerűen mindenki elmondja, mik a tapasztalatai, és milyen változást szeretne elérni. – Várakozástól csillogó szemmel néz rá.

Laura a teáját kavargatja, amit időközben a pincér a sütikkel együtt az asztalukra tesz.

– Nem is tudom…

Zavartan figyeli, amint a férfi kihúzza a Katrin és közötte lévő széket, miután engedélyt kér a csatlakozásra, amit persze barátnője lelkesen támogat. Érzi, amint a mellette helyet foglaló testből árad felé a meleg. Ez egyszerre izgalmas és közben mégis olyan megnyugtató. Laura egészen elengedetté válik.

– Először egyáltalán azt kéne tisztázni, akarok-e változtatni bármiben is… – mondja ki, amit gondol. Eszébe jut a kártya hátlapja, ahogy előtte feküdt a betonon.

Stefán figyelmesen néz rá.

– Érdekelnek még a kártyák? – kérdezi.

Laura érzi, amint elpirul. Szinte biztosra vette, hogy a férfi nem emlékszik rá. Igyekszik palástolni örömét. Szeme sarkából látja, amint Katrin arcára csodálkozás ül ki, és a néma kérdés: „Mi az, ti már találkoztatok?”

– Tulajdonképpen igen – válaszol egyszerre mindkettőjüknek. – Beszélnél róluk? – Bátortalanul a férfira mosolyog.

– Inkább kihozom. Vedd őket szemügyre te magad! – Felpattan, majd a már látott kártyapaklival tér vissza.

Stefán szétteríti a nő előtt a lapokat, Laura pedig választ egyet. Ez áll rajta: „62. Sok benned a gátlás. Ne repülj, sétálj!” Ajka elnyílik, hogy mondjon valamit, de nem jön ki hang a torkán. Szíve hirtelen összefacsarodik. Stefán rápillant, majd Katrinnal, és Miklóssal kezd beszélgetni. Azonban ők is látják elkomolyodott arcát, és Laura azt érzi, hogy figyelnek rá is, miközben beszélgetnek, csak éppen tiszteletben tartják, hogy ő épp teljesen máshol jár. Ettől viszont gombóc lesz a torkában. Végül Miki kezdi el hozzá intézni a szavait. Arról beszél, hogy micsoda poklon ment keresztül, mikor a barátnője nyolc év után kirúgta. Úgy ráadásul, hogy egyéves  volt akkor a kisfia. Azóta már három éves… Elmondja, abban látja a problémát, hogy éjt nappallá téve dolgozott, hogy mindent megadjon nekik, ez viszont azt eredményezte, hogy szinte csak aludni járt haza. A felesége nem értette meg, folyton amiatt elégedetlenkedett, hogy miért nincs többet velük.

– …és igaza volt – fejezi be mosolyogva. – De akkor ezt nem láttam, és borzasztóan magam alatt voltam. Teljesen kilátástalannak éltem meg a helyzetet. Mostanában gyakrabban találkozunk megint. Még a végén az is lehet, hogy újra összejövünk, ki tudja…

Laura eleinte hálásan, hogy a férfi eltereli gondolatait, majd meghatódva hallgatja Mikit. Miután Katrin hozzáteszi, hogy ezeken az összejöveteleken rajtuk kívül még összesen ketten szoktak lenni, és azok is „jó fejek, ráadásul olyan bensőséges az egész, el tudod képzelni?” – beadja a derekát, és megígéri, hogy a következő alkalommal ő is eljön. Próbaképp. „Három nap múlva…” – gondol bele aztán mégis feszengve.

A délután következő része oldottabb hangulatban telik. Könnyedebb témákról beszélgetnek hol hármasban, hol négyen, Stefán társaságával kiegészülve. Laura sokat nevet, rég érezte már magát ennyire jól, ennyire… nőnek.

Épp szedelőzködni kezdenek az induláshoz, mikor az ég hirtelen beborul, és egy erős széllökés vihar közeledtét jelzi. A tér sarkán ebben a pillanatban feltűnik egy anyuka egy egyéves forma kisgyerekkel. A gyerek átszalad a téren, Stefán észreveszi, leguggol, és kitárt karokkal várja. Laurába beleég a kép, amint a férfi fölkapja, és magasba emeli, miközben az ismeretlen nő mosolyogva közeledik feléjük. Laura halántékán a lüktetés fölerősödik, mire sietve elbúcsúzik asztaltársaitól, és Stefánéknak hátat fordítva elrohan. Fázósan bújik bele vékony kardigánjába, összehúzza magán, és szaladni kezd hazafelé. Két hatalmas fekete felhő irtózatos erővel egymásba tolul, villám hasít végig az égbolton, és ömleni kezd az eső. Laura most már teljes erejéből rohan, egy pillanat alatt bőrig ázik.

Mire kifulladva hazaér, a fejfájása elviselhetetlenné fokozódik. Gondolni sem bír rá, hogy néhány nap múlva ismét találkozzon Stefánnal. Miután – még mindig levegő után kapkodva – beáll a forró zuhany alá, engedi csak meg magának, hogy előtörjön belőle az elkeseredés. Hangosan zokog, először csak a homlokát támasztja meg a csempén, aztán elerőtlenedik, és lecsúszik a fal mentén, ott térdel előrehajolva, miközben hátára, fejére zuhog a víz. Hányingere van a fejfájástól, és azt érzi, hogy nem más, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Egészen addig így marad, amíg hűlni nem kezd a zuhany. Ekkor vacogva kiszáll és ágyba bújik. Pocsékul érzi magát. Az a tudat, hogy amint „védelmi vonalon” belülre enged valakit, a sors tréfát űz vele és azonnal az orrára csapja az ajtót, egészen megbetegíti.

Az egész vasárnapot ágyban tölti. Katrin délután felugrik hozzá, megpróbál lelket önteni belé. Laura öregnek, kisemmizettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Hétfő reggelre úgy-ahogy talpra áll, de alig tud a munkájára figyelni. A feje még mindig fáj, ha már nem is olyan elviselhetetlenül, de megállás nélkül, és benne folyamatosan ez a kérdés villog a képernyőn: „Mire volt jó ez az egész?” Keddre sem javul a helyzet. Az idő mintha ólomlábakon járna. Laura az irodából gyomorgörccsel indul a beszélgetésre, a Planétába. Legszívesebben lemondta volna a részvételt, de ő nem arról híres, hogy nem tartja be a szavát. Szíve a torkában dobog, amint átgyalogol a néptelen téren és benyit a kávézó ajtaján. Ebben a pillanatban megszólal a téren álló templom harangja.

– Nekünk harangoztak… – mondja köszönés helyett, fanyarul mosolyogva, majd odasétál az egyetlen asztaltársasághoz, akik között ott van Miki, Katrin (vigyorogva) és Stefán. A férfi a közeledtére feláll, hellyel kínálja, és miközben Laura nagy sóhaj kíséretében helyet foglal, barátságosan rá mosolyog. Laura nem tudja nem viszonozni.

 

Ha szeretnéd tudni mi történik Laurával, iratkozz fel, hogy biztosan megkapd a következő bejegyzést!

FELIRATKOZOM

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.