Laura története 1/8

Laura úgy érzi, mintha meg lenne dermedve a lelke. Képtelen bárkihez is kötődni. Beszél, felkel, dolgozik, eszik-iszik, de mint egy robot. Mintha nem is lennének érzelmei. Ez az állapot azóta tart, mióta elvált. Tehát majdnem egy éve. Mintha akkor, amikor kimondták a válást, az érzelmeitől is elbúcsúzott volna. Pest vonzáskörzetéből visszaköltözött a fővárosba, búcsút mondott az álomnak, hogy családja lesz, gyermekei, az illúziónak, hogy helyt tud állni, mint családanya és mint feleség. Még csak lehetősége sem adódott kiteljesedni ebben az élethelyzetben: hét év alatt négyszer fogant meg méhében magzat, hogy aztán eltávozzon onnan a várandósság első tizenkét hetén belül. A kapcsolatuk Miklóssal megtelt ki nem mondott feszültséggel, hibáztatással, a neheztelés egyre nyomasztóbbá vált, míg végül mindennaposak lettek a veszekedések köztük. Laura tehetetlenül nézte végig, ahogy darabokra hull a házassága: viszonyuk egyre hűvösebbé, semmitmondóbbá vált. Szexuális életük is holtpontra jutott: egyikük sem tudott az együttlétek közben szabadulni a gondolattól, hogy „tétje van”, gyereknek KELL fogannia. Úgy nem lehet élvezni a szexet, ha plusz szándék áll mögötte, pláne, ha olyan szándék, amit láthatóan nem támogatnak az istenek.

Laura végül meghozta a döntést: elválik. Miklós sem igen ellenkezett… Az asszony sejtette, hogy közben a férfi talált magának mást, akivel vigasztalódhat. Ezzel aztán már végképp nem akart foglalkozni, inkább azon igyekezett, hogy újra felépítse az életét.

Még a házassága alatt kezdett el járni különböző önismereti tanfolyamokra, mert – mint hitte –, ha jobban megismeri magát, az energiaelakadás okát, akkor megérkezik a baba. De csalódnia kellett: nem sikerült különösebben „megnyílnia” ezeknek hatására sem. Próbálkozásait Miki egyébként sem nézte jó szemmel, ő azon az állásponton volt, hogy bízzák magukat az orvosokra, vágjanak bele a lombikprogramba, ha másképp nem megy. Ezt viszont Laura mereven elutasította. Miután mindketten kivizsgáltatták magukat, és megállapítást nyert, hogy egészségesek, az asszony nem volt hajlandó további orvosi „támogatást” igénybe venni. Erősen hitt abban, hogy oka van, ha a Teremtő nem támogatja őket, mint család. Ez a nézetkülönbség egyre mélyülő és táguló szakadék két oldalára dobta őket. Minden egyes vitával egyre messzebbre egymástól. A válás tulajdonképpen csak látszólag hozott enyhülést, mert az igaz, hogy maga a probléma megszűnt – ha nincsenek házastársak, nincs hova jöjjön a gyerek – ám a lelki megrázkódtatás nem múlt el nyomtalanul.

Laura úgy érzi, a hosszú, feszültséggel és csalódással telt évek alatt megkövült a szíve. Senkit sem engedhet magához még egyszer közel, ha egyszer úgyis ez lesz a vége. Hoz egy döntést: egyedül marad. Ha nincs férfi, nincs elvárás, nincs vita sem. (A halk belső hangot, mely arról suttog, hogy de akkor nincs szerelem sem, egyesülés sem, társ sem, hűvösen és következetesen, azonnal elhallgattatja magában. „Csöndet, ott benn! Nem versz át még egyszer.”)

Laura harminchét éves. Körülbelül másfél éve nem volt együtt férfival, annak ellenére, hogy csinos nő. Sötétbarna, félhosszú haját lazán feltűzve hordja, elegánsan öltözik. Nem csoda, hiszen egy jól menő cég marketing osztályán vezető-helyettes. „Középmagas nő középmagas beosztásban” – szokta magát gondolatban elhelyezni egy képzeletbeli ranglétrán időnként. Amit nem lát, hogy nem egy férfi utána fordul, próbál közelebbi kapcsolatba kerülni vele, de „lefagynak”, amint elutasítást tükröző tekintetébe néznek. Laura csak annyit érzékel, hogy egyedüllétében nem háborgatják. Azt, hogy magányos, még véletlen se vallja be magának. „Jó így nekem, ahogy van: ha egyedül vagyok, legalább nem bánt senki”. Ez a mondat belső monológjának szintén szerves alkotórésze.

Hétköznapjai érdemi részében – és még azon túl is – munkájába temetkezik. Hálás azért, hogy ilyen jó állása van. „Ha mindenki úgy szeretné a munkáját, ahogy én, máshol tartana a világ” – szokta epésen megjegyezni. Ennek szellemében képes akár tizenkét órán át az irodában ülni. Nem meglepő, ha esténként másra sem vágyik, mint hogy vacsora után vegyen egy forró fürdőt, ágyba bújjon, és kipihenje magát másnap reggelig.  Ami azért nem jön össze olyan gyakran, mint szeretné. Sokszor felébred az éjszaka közepén, és álmatlanul forgolódik. Ilyenkor nem tudja kivédeni a rátörő magány érzését, az elrontott házasságával kapcsolatos nyomasztó, ismétlődő gondolatokat. Az önmarcangolást, önvádat. És hiába próbálja meg elhallgattatni, az elméjében százegyedszer is lefut ugyanaz a lemez. „Ha csak egy gyereket is tudtál volna szülni, most nem itt tartanál. Benned van a hiba, mert még a saját férjedben sem voltál képes megbízni. Most aztán magadra vess, élhetsz magányosan, míg ki nem purcansz. Hiába, mindig is ilyen magadnak való liba voltál. Túlságosan fenn hordod az orrod. Egyenes derékkal nem lehet gyereket szülni – ahogy a bábaasszony is megmondta. Vagy legalább továbblépnél! De nem… Ahhoz túl gyáva vagy…” Laura nagy sóhaj kíséretében ilyenkor keres valami filmet, amit aztán hajnalig néz, mire végre újra sikerül álomba merülnie. Másnap karikás szemmel, keserű szájízzel ébred. Megkönnyebbül, amikor belép az irodaház kétszárnyú, csillogó üvegajtaján, és ebből a megkönnyebbülésből eredően halványan rá tud mosolyogni a portásra, miközben előtte elhaladva odabiccent. A hetedik emeleten már mint egy harcedzett amazon, energikusan, lélekben felvértezve száll ki a liftből.

Egyik nap, munka után, az irodából kijövet nem villamosra száll, hanem gyalog indul el a körúton. Forrón süt még a nap, Laura élvezettel emeli arcát a fénybe. Napközben, a munkahelyén megy a légkondi, utána kifejezetten jólesik neki a természetes meleg. Nem hazafelé tart, mert be kell szereznie egy pár új futócipőt. Egy harmadik párat egyébként két éven belül, mivelhogy szenvedélyes futó, és viszonylag hamar elfogyaszt egy lábbelit. Most kényelmes tempóban halad a sportáruház felé, gondolatai még az elvégzett és elvégzendő feladatai körül forognak. Hirtelen, a buszmegállóban, egy ott várakozó férfi kezéből egyszer csak egy kártyalap hull elé, hátlapjával fölfelé. Laura megáll, de nem nyúl érte. A lába előtt heverő kártya különös hátoldalát nézi: szokatlanul színes, és egy mandala díszíti. A férfi ültében föltekint a nőre, majd lehajol, és fölveszi a lapot.

– Elnézést kérek, kisasszony…

– Semmi baj – válaszolja az asszony gépiesen, és már indulna tovább, de aztán erőt vesz rajta a kíváncsiság.

– Mi ez? Valami kártya?

– Igen, olyasmi… – és a férfi felé nyújtja az előbb felvett lapot.

Laura átveszi, elolvassa. „70. A hülye ötletek valósulnak meg leggyorsabban.” Egy pillanatra meglepődik, aztán a férfira néz, és elmosolyodik. Visszaadja a kártyát.

– A többi is ilyen vicces?

– Igen, hasonlóak.

– De minek vannak magánál vicces feliratos kártyák? Ha nem vagyok indiszkrét..

– Pont ezért, ami az előbb magával is történt! Illetve ez az foglalkozásom.

Laura csodálkozva néz rá.

– Mi? Hogy megnevetteti az embereket?

– Közvetve igen. A kártyák segítségével rá lehet világítani olyan kérdésekre, amelyek az embereket aktuálisan épp foglalkoztatják. Egyszerre megnevetteti őket, aztán elgondolkodnak, mit is jelent valójában.

Laura kétkedve mosolyog.

– És mégis mi a mélyebb értelme annak, hogy a hülye ötletek valósulnak meg leggyorsabban?

A férfi erre megemeli a szemöldökét, és tekintetéből a nő ezt véli kiolvasni: „hát ez az!”

Az utcasarkon ekkor bekanyarodik a busz, és lomhán közeledik a megálló felé. A férfi föláll, miközben válaszol.

– Nézze, szívesen beszélgetnék még, de erre most föl kell szállnom. Viszontlátásra!  

– Viszontlátásra..  – köszön el Laura is, kicsit zavartan.

A nő elgondolkodva áll még egy darabig a kiürült buszmegállóban. Mosolyogva néz maga elé, az imént történteken gondolkodik. Aztán amint föltekint, elkapja a pillanatot, amikor egyszerre felgyulladnak az utcai lámpák. Ebben a fényben, s a május végi, még mindig meleg esti szélben új életre kel a körúti fák dús lombja. Laura nagyot lélegzik, és folytatja útját a sportáruház felé. Innen már látni. Cipősarkai könnyed ritmust ütnek a járda poros kövezetén.

A boltban hatalmas a választék. Laura célirányosan a már bevált márkát kínáló polc felé indul, ám hirtelen megakad a tekintete egy pár gyönyörű, korallpiros futócipőn. Kézbe veszi, gyönyörködik benne. Van a méretében? Mi az, hogy van: ez a pár pont a mérete! Nem habozik tovább, leül és fölpróbálja. Nagyon kényelmes. De hát mégiscsak rikitó piros!.. Csak nem vesz tán korallpiros cipőt? Leveszi. Visszarakja a polcra, és mégiscsak elmegy a bevált márkájú cipőkhöz. Talál itt is megfelelőt, szinte ugyanolyan, mint ami most ment szét. Fehér, néhol halványlila betoldással. Forgatja a kezében, de nem túl lelkes. Visszasandít válla fölött a piros cipőre, majd megint arra, amit a kezében tart. Nem tudja.. Aztán meglát egy másik vásárlót, amint az is a piros cipő felé indul. Laura villámgyorsan leteszi a fehéret, megelőzve a másik vásárlót visszalép a korall csodához, felragadja, és a kassza felé iramlik. Hosszú sorok állnak a pénztárak előtt, Laura épp a legrövidebbet keresi a tekintetével, amikor meglátja, hogy egy pénztáros abban a pillanatban nyit ki. Mivel ő veszi észre először, lecsap a lehetőségre, és mire a többi vásárló elözönli ezt a pénztárat is, ő már kinn is van a boltból. „A hülye ötletek valósulnak meg leggyorsabban” – villan eszébe a nemrég olvasott mondat, és majdnem hangosan felkacag, miközben – kezében új szerzeményével – a pénztárcáját próbálja begyönyöszölni válltáskájába.

A vásárlás után Laura eléggé feldobott hangulatban van, és hirtelen ráeszmél, hogy nagyon éhes. Emiatt aztán még mindig nem hazafelé veszi az irányt, hogy otthon vacsorázzon, mint mindig, hanem jobbra fordul, így néhány perc alatt elér régi kedvenc étterméhez.

   Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy utoljára itt járt, épp akkoriban, mikor megismerkedett Miklóssal… Igen, pontosan nyolc éve. Mikivel egyszer vacsoráztak a Tótágas Vendéglőben, de a barátjának nem tetszett a hely, „túl szűkös, kopott és levegőtlen” – mondta, emellett megfájdult a gyomra a kalapos-csülkös bablevestől, amit evett. Úgyhogy fel sem merült, hogy újra jöjjenek.

Laura – a régről ismert, idős, barátságos pincértől – a rozmaringos csirke mellé vörösbort rendel, de mindenekelőtt spárgakrémlevest, melyhez foghatót azóta sem evett. Akkoriban az egyik kedvence volt… A poharat az asztalon lassan forgatva a „kártyás” férfi kilétén gondolkodik. „Milyen különös alak volt! Milyen megnyerő a mosolya… Nyílt a tekintete, világító kék a szeme… És nem akart tőlem SEMMIT! Ez a legkülönösebb… Igazából kár, hogy nem akart tőlem semmit…”

Laura föleszmél, és fanyarul elmosolyodik. Rájön, hogy ha a férfi a közeledés LEGENYHÉBB tanújelét adta volna, ő azonnal jégtömbbé változott volna – védekezésképp. Ennyire már ismeri magát.

Gondolataiba merülve kezdi el kanalazni a levest. Majd – ahogy megérzi szájában UGYANAZT az ízt, amiért úgy odavolt régen – nagyot nyel. Néhány kanállal még leszuszakol összeszűkült torkán, de aztán már nem bírja tovább visszatartani feltörő könnyeit. Még szerencse, hogy az ajtónak háttal ül, így szemtanú nélkül engedhet szabad folyást érzelmi felindultságának. Csöndesen sír, egyenes gerinccel ül, csak az arcán folynak megállíthatatlanul a könnyek. Amint idővel némileg lecsillapodik, újra a kanálért nyúl. Annyira koncentrál az ízre, hogy észre sem veszi, evés közben egészen az asztal fölé hajol, egyik kezét kényelmesen az ölébe teszi. Pont úgy, mint otthon. Akkor rendezi csak újra testtartását, mikor az idős pincér elveszi előle az üres tányért. De ahogy a nő föltekint, meglátja, hogy az tisztelettel vegyes melegséggel pillant rá, ezért Laura felbátorodik, megköszörüli a torkát, a csirkéhez újabb pohár bort kér, és a bársonnyal borított széken kényelmesen hátradőlve, szokatlan nyugalomban várja a második fogást.

A rozmaringos csirke, annak ellenére, hogy finom, mégsem vonja úgy magára a figyelmét. Megeszi, mert megszokta, hogy ha éhes a teste, akkor enni ad neki, hogy jól működjön. És különben is: újra a jól ismert nyugtalanság kezd rajta erőt venni, ezért úgy dönt, ideje hazaindulni. Holnap korán kel, hogy új cipőjét futás közben felavassa, aztán várja a munka. Egyébként is különös, hogy nem hívta még fel a főnöke,  a marketing osztályvezető azzal, hogy milyen halaszthatatlan feladatok várják másnap – ahogy szinte minden hétköznap este szokta. Ilyenkor összegzi ugyanis, hogy ki mit végzett aznap, és neki – mint ahogy mondani szokta, a „jobb kezének” – mi lesz az aktuális teendője. Laura ideges mozdulattal ellenőrzi telefonján a híváslistát, de nem, a főnöke valóban nem kereste. Fölöttébb furcsa.

A nő, amint a tennivalóira gondol, az utolsó falatokat már sietve nyeli le. Táskájából apró tükröt halász elő, belenézve púdert hint a szeme alá, majd határozott mozdulattal magához inti a pincért, fizet, és távozik.

Otthon azonban nem találja a helyét, hiába próbál mindent a megszokott rend szerint végezni. Ismeretlen eredetű szomorúság telepszik rá. „Vajon viszontlátom-e valaha?” – fut át az agyán a kósza gondolat, mielőtt elalszik.

 

Ha szeretnéd tudni mi történik Laurával, iratkozz fel, hogy biztosan megkapd a következő bejegyzést!

FELIRATKOZOM

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.